Egy 37 éves diplomás nő vagyok, aki több mint egy hónapja vetett véget egy igen hosszúnak mondható párkapcsolatnak. Az okokat még keresem magamban, hogy vajon hogy jutottunk el idáig, mert annyi időt amennyit mi együtt töltöttünk szinte egy baráti pár sem ért meg, vagy akár ha házasság lett, akkor az válással végződött. Sok kis apróság vezetett ahhoz, hogy ki mondja, itt a vége és megállj, ennyi elég volt nekem és nincs tovább. Persze az apró dolgok mögött mindig vannak komolyabb problémák is, de ezeket még kutatom magamban. Mikor kilépett az ajtón megkönnyebbültem és nem hiányzott és a mai napig sem hiányzik.

Valószínű bele fog telni egy kis időbe mire végérvényesen kitörölöm a hétköznapjaimból, de magamon is meglepődök, hogy ez milyen egyszerűen megy és működik nekem. Azt azért hozzáteszem, hogy nem egyik napról a másikra történt a szakítás. Hónapok óta érlelődött bennem, hogy nem jó irányba haladunk, nem ezt terveztük és úgy érzem, hogy csak én raktam ebbe a kapcsolatba az utóbbi időbe sokat, ő már belekényelmesedett és igazság szerint tenni sem akart azért, hogy jobb legyen.

Sok ismerősöm szerint bátor lépés volt, van aki viszont idiótának tart, hogy 37 évesen egyedülálló, gyerekmentes nőként párt keresek. Meglátjuk kinek lesz igaza. Nekem, aki vágyik a boldogságra és egy olyan férfira, aki mellett nő lehet, vagy azoknak a károgóknak, akik szerint inkább maradnom kellett volna egy rossz kapcsolatban csak azért, mert már nem vagyok az a korosztály, akit a férfiak számításba vesznek.