Mióta egyedülálló lettem, azaz szingli, furcsábbnál furcsább szituációkban találom magam. A legfurcsább az évek óta ismert ismerőseim körében, vagy olyan társaságban történik velem, ahol többnyire párok vannak jelen.

A múlt héten egy kerti partira voltam hivatalos, ahol csak párok voltak. Először nem akartam elmenni. Semmi kedvem nem volt hozzá, hogy a boldog közös jövőt, a gyereknevelési, vagy gyerekvállalási problémákat hallgassam. Aztán erőt vettem magamon és úgy gondoltam ha más nem akkor a pálinkás üveggel majd elbeszélgetek.

Ahogy gondoltam ültünk az asztalnál a lányok szinte bilincsként szorították a pasijuk kezét, akik próbáltak menekülni és inkább a férfitársaik társaságát keresni, de a nők többsége ezt nem hagyta. Ültem az asztalnál én és a pálinkás üveg és azon gondolkodtam, hogy ezt eddig miért nem vettem észre, mikor már évek óta ismerem őket. Arra a következtetésre jutottam és emlékeimben kutakodva, hogy azért nem vehettem ezt eddig észre, mert ez eddig nem így volt. A fiúk jól elbeszélgettek egymással korábban, mi meg lányok külön elnevetgéltünk. De most megváltozott valami, azaz az én párkapcsolati helyzetem, és a lányok foggal-körömmel ragaszkodnak a pasijaikhoz és igen, félnek tőlem.

De miért kell félni tőlem? Azért mert egyedül vagyok? Azért mert lett egy szabad préda a társaságban? Azért mert ezekkel a fiúkkal jól kijövök, jókat tudunk beszélgetni és nevetni? Azért mert én talán vetélytárs lettem, aki majd elveszi tőlük a pasijukat?

Mikor ezek a gondolatok futottak át az agyamon, elgondolkodtam, hogy szükségem van vajon ezeknek a "barátnőknek" a társaságára, akik ennyire nem bíznak meg bennem? Hát nem, inkább a pálinka.

Az este igen hosszúra nyúlt és az egyik párból a fiú maradni akart a lány viszont ment volna haza. A srác megkérdezte tőlem, hogy én maradok-e még. Mondtam, hogy én még maradnék. Megbeszéltük, hogy jó, akkor majd együtt hívunk taxit és megyünk haza, mert nem lakunk egymástól messze. A "barátnőm", akit több mint 10 éve ismerek és végig éltem már vele több szakítást, sírt már a vállamon rengeteget, akinek a családja olyan mintha a második családom lenne, szinte szikrákat szóró szemmel nézett rám.

Csalódtam, óriásit csalódtam. Ez a hazamenetel már máskor is előfordult és eddig soha nem volt probléma, most viszont igen. Semmi hátsó szándék nem volt bennem és a srácban sem. Ez a párbeszéd már többször elhangzott és megtörtént és soha nem volt semmi, most sem lett volna. De most probléma volt.

A lány addig könyörgött a fiúnak, míg hazamentek együtt, én meg később hívtam egy taxit és elmentem bulizni egyedül.

Egy "barátnővel" kevesebb is lettem, pusztán azért mert egyedülálló vagyok. Pedig jó lett volna beszélgetni és tanácsokat kérni, de ez már nem fog megtörténni.